Nézd a gőgös arcokat,
és halld a hűvös hangokat!
A nép hogy’ él, kit érdekel?
‘Ki nincs ma itt, egy szót sem érdemel… kevés…
nem kell!

Nézd a porban élő gyereket!
Szeme szívbe égő felelet…
Csupa jóra vágyó szeretet-,
lehet sorsa szebb, csak engedd!
Légy a társa, gondot oldó-,
maradjon tiszta , álmodó!
Egy jó… Egy jó… Egy jó…

Tart a rémes szolgaság-,
ha lázadsz orrba vág a gonoszság… jól osztják.

Nézd a fáradt arcokat,
és halld a sápadt hangokat!
A gyűlölet végleg égjen el-,
hát tégy csodát ha látsz, ha létezel… most szólj,
most kell!

Jung szerint a szülők meg nem élt élete van a gyermek lelkére a legpusztítóbb hatással.
Minden gyermeknek szüksége van rá, hogy egy anyáskodó személy komolyan vegye, és feltétel nélkül szeresse. Hogy tudassa vele, történjék bármi, ő mellette lesz. Úgy szereti, amilyen, csodálja, értékeli, megérinti és különlegesnek tartja.

Ha egészséges nárcisztikus szükségleteinket gyermekkorunkban kielégítik, felnőttként nem kell ezeket állandóan magunkkal cipelnünk. Az a felnőtt, akiben ott lakozik a nárcisztikus igényeitől megfosztott „belső gyermek”, kielégíthetetlen szeretet-, figyelem- és érzelemvággyal él. Ezek tönkreteszik a kapcsolatait, mert mindegy mennyi szeretet és figyelem érkezik, az sohasem elég. Az elvárásait nem lehet kielégíteni, mert ezek valójában egy gyerek elvárásai.

A nárcisztikusan károsodott felnőtt saját jelentőségét felfokozottan éli meg, sikeresnek, hatalmasnak, szépnek, intelligensnek képzeli magát, és erről fantáziál. Nagyon sérülékeny; környezete enyhe kritikájára is erős indulattal, dühvel, haraggal reagál, mert csak a hódolatot szereti, a kritikát nem. (tovább…)

Amikor nem a jelennek, hanem a múltunknak köszönhetjük a párválasztásunkat; a régi mintát, a családjából megismert érzelmi dinamikát ismételjük. Furcsa lehet elfogadni azt a tényt, hogy régi programunk által irányítva vonzzuk be azokat az embereket, akik aktiválnak egy projekciót (egy kivetítést), hogy majd egy ideig magukkal cipeljék tudattalan témáink és múltunk terhét. Csábító formákban testet öltő kivetítéseink olyan dolgokból és értékekből származnak, melyet még nem ismertünk fel.

A projekciók öt szakaszban zajlanak.
Az elején lenyűgözőnek tűnnek, és teljesen megváltoztatják a valóságérzékelésünket. Saját magunk valamely ismeretlen oldalát rávetítjük a másikra, ezt látjuk meg benne. Például a vágyott apaképünket; azt a megbízható, szellemes, jó humorú példaképet, akinek mi jelentjük a világ közepét. (tovább…)

Gyerekként a szüleinktől lessük el a felnőtt viselkedés modelljét. A bensőséges párkapcsolat és szexualitás mintáját, az érzelmek kifejezésének mikéntjét és a konfliktuskezelést. Az apa a férfi, az anya a női mintát mutatja be. A szülő-gyermek kapcsolat hatalmas jelentősége miatt a gyermekkori üzenetek óriási hatást fejtenek ki lelkünkre, és hihetetlen erővel maradnak fenn.

Élettörténetünk ezerféle lehet, de az közös, hogy a régi sebek gyógyulni szeretnének, ezért akarjuk megtalálni a jó szülőt a másikban. Természetesen egyikünk sem úgy kezdi, hogy szeretne szülőre lelni a társában, de a szüleinkkel való kapcsolatok dinamikája mindig jelen van, amikor szorosabbra fűzzük viszonyainkat! (tovább…)

De ha csalódás, akkor jogos feladni, esetleg depresszióba zuhanni, vagy inni. A csalódás alibi, hogy ne kelljen kockáztatni, próbálkozni, küzdeni. A pesszimista ember szavajárása, hogy csalódott a világban, csalódott az emberekben, csalódott ebben, csalódott abban.
A csalódás a világ tagadása, örök sirám, hogy folyton meg kell oldani helyzeteket, feladatokat, vagyis, hogy élni kell. A pesszimistának az élet folyamatos kiábrándulás, másnak meg folyamatos tapasztalat.
A tapasztalat átnevezése csalódássá hasznos nyelvi lelemény. Sokat elmond a használójáról. A világ nem felel az illúzióinkért, de mi ettől még számon kérhetjük rajta. A világ szenvtelenül halad a maga útján, de mi durcásan megsértődhetünk rá. A csalódás elfedi, hogy mi vagyunk a gyengék és gyávák.
(tovább…)

- lepke - mesélte -, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang-Dszi…
és felébredtem… és most nem tudom

most nem tudom - folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang-Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

én jót nevettem: - ne tréfálj, Dzsuang-Dszi!
ki volnál? te vagy: Dzsuang-Dszi! te hát! -
ő mosolygott: - az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

ő mosolygott, én vállat vontam. aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang-Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Miért jó, ha beszélünk róla?

Gondolataink egész nap áramlanak; zajosan kattognak, zakatolnak, kitöltenek bennünket, ha akarjuk, ha nem. Szavakká formálódnak odabenn, gyűlnek, gyűlnek, és úgy hangoznak néha, mint a 80-as évek monoton, rossz minőségű, egyetlen szinkronszínésszel készült, hangalámondásos videó filmjei.
Változó, hogy melyikünk hogyan önti formába ezeket a gondolatokat. Nem mindannyian vagyunk barátságban a szavakkal… Van, aki könnyedén formázza őket, van, aki nehezen. Van, akinél gördülékenyen megy a „szinkronizálás”, van, akinél keservesen. (tovább…)