Áll a fényes maszkabál,
a kényes kaszt zabál-, hét aranytál.. gitár…

Nézd a gőgös arcokat,
és halld a hűvös hangokat!
A nép hogy’ él, kit érdekel?
‘Ki nincs ma itt, egy szót sem érdemel… kevés…
nem kell!

Nézd a porban élő gyereket!
Szeme szívbe égő felelet…
Csupa jóra vágyó szeretet-,
lehet sorsa szebb, csak engedd!
Légy a társa, gondot oldó-,
maradjon tiszta , álmodó!
Egy jó… Egy jó… Egy jó…

Tart a rémes szolgaság-,
ha lázadsz orrba vág a gonoszság… jól osztják.

Nézd a fáradt arcokat,
és halld a sápadt hangokat!
A gyűlölet végleg égjen el-,
hát tégy csodát ha látsz, ha létezel… most szólj,
most kell!

- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt.
- Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színük?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolta a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.

1993-ban egy 38 éves nő jött hozzám. Magas, vékony, nagyon csinos, jól öltözött, vidám, mosolygó szemű; úgy nézett ki, hogy semmi baja sincs. Gyorsíró volt bírósági tárgyalásokon.
Egy pici lakásban élt, és az első különleges dolog, amit megtudtam róla az volt, hogy tizenkilenc madara van. Egyedül élt, és madarakat tartott. Kanárikat, kakadut, papagájt, mindenféle madarat az egész kicsiktől a nagyokig. Néha húsz, huszonkettő, néha tíz, tizenkettő, változott a számuk. Az életének a legnagyobb részét, amikor nem dolgozott, a madarakkal töltötte.

Folytatás »

Az igazi túlélők mindig azok, akik már megtanultak túlélni. A rendkívüliség rendkívüli körülmények között születik, s aki a mélyből érkezett, arra nagyobb felhajtóerő hat, mint arra, aki mindig a felszínen sütkérezett.
A trauma egyik aspektusa, hogy az áldozat nem érti, miért történt, ami történt, és miért vele történt. A trauma irányt ad az életnek, és talán azok szenvednek egy életen át a traumától leginkább, akik nem értik meg a trauma jelentését. A trauma a világ kifordulása a tengelyéből. A trauma mindig igazságtalan. De a trauma nem tehető meg nem történtté. A trauma olyan, mint egy váltó az élet menetében. Hirtelen az élet irányt vált, és egész másfelé halad. Aki ezt nem érti meg, örök sóvárgás marad benne a „normális” élet után. Ha az élet örök tiltakozás és örök értetlenkedés, az élet boldogtalan lesz. Mert a traumatizált folyamatosan azt érzi majd, a saját élete helyett egy másikat kényszerül élni, amit ő nem akar, amitől szenved.

Folytatás »

A kudarcok és csalódások valójában a pesszimista stratégiát folytató ember önbeteljesítő jóslatai. A pesszimista ember a tapasztalatot kudarcnak, csalódásnak nevezi el, mert a csalódás feljogosít a visszahúzódásra. Ha csupán tapasztalatnak nevezné azt, amikor valami a várakozásaival ellentétben nem sikerül, akkor a társadalmi elvárás további kísérletezést várna el tőle.

De ha csalódás, akkor jogos feladni, esetleg depresszióba zuhanni, vagy inni. A csalódás alibi, hogy ne kelljen kockáztatni, próbálkozni, küzdeni. A pesszimista ember szavajárása, hogy csalódott a világban, csalódott az emberekben, csalódott ebben, csalódott abban.
A csalódás a világ tagadása, örök sirám, hogy folyton meg kell oldani helyzeteket, feladatokat, vagyis, hogy élni kell. A pesszimistának az élet folyamatos kiábrándulás, másnak meg folyamatos tapasztalat.
A tapasztalat átnevezése csalódássá hasznos nyelvi lelemény. Sokat elmond a használójáról. A világ nem felel az illúzióinkért, de mi ettől még számon kérhetjük rajta. A világ szenvtelenül halad a maga útján, de mi durcásan megsértődhetünk rá. A csalódás elfedi, hogy mi vagyunk a gyengék és gyávák.

Folytatás »

Kétezer évvel ezelőtt Dzsuang-Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- álmomban - mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- lepke - mesélte -, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang-Dszi…
és felébredtem… és most nem tudom

most nem tudom - folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang-Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

én jót nevettem: - ne tréfálj, Dzsuang-Dszi!
ki volnál? te vagy: Dzsuang-Dszi! te hát! -
ő mosolygott: - az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

ő mosolygott, én vállat vontam. aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang-Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Az élet csoda. Azt hiszem, minden távozó idős ember tudja ezt. Akármilyen nehéz élete volt is valakinek, ha belül nem csordul túl a méreg és a gonoszság, akkor tudnia kell, az élet maga a csoda. Lüktető bizsergés, ami a bogarakban, a fákban, bennünk ott motoz, és akárhogy csúsztunk, másztunk, bukdácsoltunk, ezt kell, hogy érezzük. Káprázat. Igen, káprázat. Nem tudhatom persze, hogy akit a balsors egész életében üldöz, az így köszön-e el, de én kalapot emelek az élet előtt és odaát elhencegek vele. És, ha azok ott olyan lények, hogy van módjuk élni, hát én rábeszélem őket, próbálják meg. Nemcsak a saját sorsomra gondolok, hanem mindannyiunkéra. Ahogy tápászkodtunk, együtt mozdultunk, özönlöttünk bele a háborúba és ki onnét, fogcsikorgatva elkezdtük és újrakezdtük, és eufóriában nyargaltunk, belegázoltunk a pénzbe, és a nyáj most elveszetten csörömpöl, térdig jár a pénztengerben és hiába, még mindig szép, még így is szép. Káprázat az élet öregem.

Önmagad beutazása: a mindenség beutazása.
A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint
egy ruhazseb az élő-testhez.
Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy
a világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi
égitesten is túl-fut pillanat alatt.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az
út, mint csillagtól csillagig.
Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában
úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában,
melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy tel-
jes lépés. Aki lényegében a végtelen áramokig hatol,
a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét felol-
dotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már
kifér.

Amikor a szeretet meghátrál a halál elől

Apám utolsó, elrongyolt, szenvedésteli életévében elvárta tőlem, hogy segítsem átjutni a túlsó partra. Minden teánál, amit vittem neki, megkérdezte: Benne van?
Végül csalódottan elfogadta: Szóval, cserbenhagytál… De az ember nem ölheti meg az apját. Vagy igen?
Közeli orvos barátom anyja súlyos beteg lett. A gyereke elmondta neki, hogy milyen sanyarú és reménytelen, kínokkal teli évek várnak rá. Kiderült, hogy a mama régóta számít erre, és összegyűjtött megfelelő adag altatót. Kérte. Odaadta, és elbúcsúztak. Este félóránként felhívta az anyját. Kétszer felvette. Harmadszorra nem. Reggelre már halott volt. Én tudtam minderről és helyeseltem, hogy a döntést a mamára bízta. De… De meglepett, hogy egyedül hagyta meghalni. Ennél többet kockáztathatott volna saját szakmai biztonsága védelmében.
A meghalás méltóságát különösen fontosnak tartom. Pető András főorvos gyakran mondogatta: nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a betegség.
A család a XX. Századra kidobta magából a halált: közönyös idegenek között, teljes emberi kiszolgáltatottságban és megalázottságban kell távoznunk ebből a világból…
A szeretetnek a halállal szemben is megtartó erejéről ír Duhamel Florentin Prunier balladája című költeményében. Egy anya húsz napon keresztül virraszt haldokló fia mellett, és saját életerőivel tartja őt életben:
S egy reggel, mikor elfáradt nagyon már
A húsz éjtől – hol töltötte, ki tudja? –
Lecsuklott egy parányit a feje,
Elszenderült egy egész kicsi percre;
S gyorsan meghalt Florentin Prunier,
Csöndesen halt meg, hogy föl ne riassza.
Igen, ez is létezik. Az ókori Egyiptomban volt egy olyan magas szintű beavatás, amikor a beavatandó személyből a hierophantesek (papok) kihúzták az úgynevezett asztráltestet és az ént, és átvitték szellemi szintre. De hogy meg ne haljon, saját életerőikkel tartották életben.
Egyszer ráordítottam anyámra apám súlyos betegségének idején: Miért nem hagyod meghalni? Mert láttam, éreztem, hogy ugyanezt csinálja.

A bennünk élő, sérült gyermek alapgondolatát nagyon szemléletesen fogalmazza meg Günter Grass a Bádogdob című regényében. Hőse, Oszkár hatéves korától nem növekszik tovább; Oszkár nem volt hajlandó magával vinni a testét.

A való életben mindenkiben ott rejtőzik egy kis Oszkár, aki észrevétlenül és elkeseredetten üldögél tudatunk egyik sarkában, és dobol. A kis ember kíméletlenül kidobolja a problémás témát a világba, ezért lelkünknek a megfelelő, (vagy nem megfelelő) helyén szentimentalizmust, könnyeket és meghatottságot érzünk – vagy éppen az ellentettjét; megmerevedést, megkeményedést és érzéketlenséget.

Folytatás »