Megjelent a Nők vagyunk internetes oldalon (www.nokvagyunk.hu)

Jung szerint a szülők meg nem élt élete van a gyermek lelkére a legpusztítóbb hatással.
Minden gyermeknek szüksége van rá, hogy egy anyáskodó személy komolyan vegye, és feltétel nélkül szeresse. Hogy tudassa vele, történjék bármi, ő mellette lesz. Úgy szereti, amilyen, csodálja, értékeli, megérinti és különlegesnek tartja.

Ha egészséges nárcisztikus szükségleteinket gyermekkorunkban kielégítik, felnőttként nem kell ezeket állandóan magunkkal cipelnünk. Az a felnőtt, akiben ott lakozik a nárcisztikus igényeitől megfosztott „belső gyermek”, kielégíthetetlen szeretet-, figyelem- és érzelemvággyal él. Ezek tönkreteszik a kapcsolatait, mert mindegy mennyi szeretet és figyelem érkezik, az sohasem elég. Az elvárásait nem lehet kielégíteni, mert ezek valójában egy gyerek elvárásai.

A nárcisztikusan károsodott felnőtt saját jelentőségét felfokozottan éli meg, sikeresnek, hatalmasnak, szépnek, intelligensnek képzeli magát, és erről fantáziál. Nagyon sérülékeny; környezete enyhe kritikájára is erős indulattal, dühvel, haraggal reagál, mert csak a hódolatot szereti, a kritikát nem. A környezetében lévő emberek figyelméért sóvárog, igénybe veszi, sőt kihasználja őket kivételes képességeire hivatkozva. Kedvességet, meleg érzéseket vár tőlünk, de ezeket nem képes viszonozni; képtelen észrevenni és tolerálni mások érzelmeit, így emberi kapcsolatai felszínesek maradnak. Fensőbbségének érzése az önfeláldozás és szerénység álarcában jelenhet meg, csak akkor mutatkozik, ha visszautasítás éri őt.
Az ilyen ember egója hatalmasra duzzad, kompenzálva sok kisebbrendűségi érzést, vagy valódi kötődési képtelenséget, sekélyes érzelmeket.
Látszatvilágban él, mindenkivel el akarja hitetni a magával való elégedettség hamis képét. Ha ezt a “lufit” sérelem éri, könnyen kipukkad.

A nárcisztikus személyiségnek egyetlen természetes ellensége van, a valóság. Ritkán szorong, mert a szorongást gyengeségnek tartja, jellemzőbb a keserű elégedetlenség, az irigység, és ha megbántják, a bosszúvágy. A kudarcot ugyanakkor zseniálisan racionalizálja, aki őt hallgatja, végül elhiszi azt is, hogy voltaképpen ő győzött.

Egy nárcisztikus ember számára túl nagy feladat szülőnek lenni, mert képtelen saját magát megkülönböztetni a gyerekétől! Arra vágyik, hogy gyermeke soha ne hagyja el, mindig szeresse és csodálja őt. Tőle próbálja megkapni azt a különleges csodálatot, amit saját szüleitől nem kapott meg. A meg nem élt élet a gyermekre hagyományozódik, és amikor ő elmegy otthonról, a szülő ott marad mindazzal, amivel nem foglalkozott saját életében.

Toncsi egyedül neveli 6 éves kislányát. Nem így tervezte, de így alakult. Toncsi valójában soha semmit nem tervezett meg az életében…
Társaságban domináns, határozott fellépésű, első pillantásra megtévesztően hiteles és életképes. Látszatra nem áldozat típus. Értékesítői munkája volt, mert mindig is szerette (volna) a gyors és látványos sikereket. Lendületes, de kitartása nincs.
Ahogy teltek felette az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált (mások számára…), hogy nem jutott semmire. Nem találta meg a helyét a világban, kudarcos volt a házassága, ahogyan a külföldön tett próbálkozása is, nem futott be szép karriert, nem épült fel álmai háza, a szüleivel és testvérével változó intenzitású háborúban állt… Csak dühe és elvárásai nőttek. Negyven felé ráakadt egy békés természetű, családra vágyó férfira, és sikeres „marketinghadjárat” után 3 hónap múlva már gyermeküket várta.
De valamiért a kislány megszületésével sem lett rend Toncsi lelkében – egy tank lendületével és dühével okolta, szekálta minden hiányérzetéért a világot, a családtagjait és társát. Viselkedése következtében egyre több fájdalmas élménye lett; válás, albérletek, elbocsátás, elbukott vizsgák, hatalmas pénzügyi veszteségek, álláspróbálkozások, újabb és újabb ellenségek, haragosok és perek sorozata következett. Állandóan emlegetett dicsfénye és különlegessége egyre groteszkebb és  szomorúan komikus.
Mint a nárcisztikus emberek többsége, Toncsi sem tudja, hogy az. Nem keres fel szakembert, hisz aki tökéletes, azt szerelni sem kell. Idealizálja azt, akitől sokat vár, míg a számára kevésbé fontos személyeket lenézi, vagy megveti. Amit a fantáziájában nem tud megoldani, arra magyarázatokat teremt, de ha ez sem működik, hibáit másokra vetíti ki.
És semmiből nem tanul… Kislányát fullasztó zsarnoksággal őrzi apja elől, mély átéléssel játszva az elhagyott, mártír anyát. Ez eddigi leggrandiózusabb szerepe. A kicsit sajnos a világ elől is ugyanígy elzárja, kizárólag magának akarja, a saját „szolgálatában” tartja. Az évekkel ezelőtt diagnosztizált fejlődési rendellenességét nem ismeri el, nem kezelteti, nem fejleszti kislányát – a valósággal sem hagyja felülírni azt a vágyát, hogy ő „királylányt akart” szülni. Gyermeke szellemileg és lelkileg behozhatatlanul elmaradva tengődik anyja zárt világában. Sosem fog tudni egyedül boldogulni, nincsenek megküzdési technikái az élethez, így anyját nem fenyegeti a veszély, hogy valaha magára hagyja őt. Megadja Toncsinak azt, amire vágyik: hogy azt érezhesse, ő a legfontosabb a világon.

De milyen áron?