Megjelent a Nők vagyunk internetes oldalon (www.nokvagyunk.hu)

Amikor nem a jelennek, hanem a múltunknak köszönhetjük a párválasztásunkat; a régi mintát, a családjából megismert érzelmi dinamikát ismételjük. Furcsa lehet elfogadni azt a tényt, hogy régi programunk által irányítva vonzzuk be azokat az embereket, akik aktiválnak egy projekciót (egy kivetítést), hogy majd egy ideig magukkal cipeljék tudattalan témáink és múltunk terhét. Csábító formákban testet öltő kivetítéseink olyan dolgokból és értékekből származnak, melyet még nem ismertünk fel.

A projekciók öt szakaszban zajlanak.
Az elején lenyűgözőnek tűnnek, és teljesen megváltoztatják a valóságérzékelésünket. Saját magunk valamely ismeretlen oldalát rávetítjük a másikra, ezt látjuk meg benne. Például a vágyott apaképünket; azt a megbízható, szellemes, jó humorú példaképet, akinek mi jelentjük a világ közepét.A kivetítés második szakaszában jön a csalódás. Választott társunk nem olyan, mint amilyennek láttuk, amilyennek elvárnánk, nem úgy viselkedik, megváltozik. Pedig a projekciónk mögött mindig egy hús-vér ember van, aki nem lett más, hanem mindig is más volt! A másik ember mindig eltér attól, amit beleláttunk, és amit a múltunk alapján feltételeztünk róla.
A harmadik szakaszban mindent megteszünk a projekció megerősítéséért, hogy újra érezzük a varázst. Elkezdjük irányítani a társunkat, vagy visszahúzódunk – egyszóval elővesszük a gyerekkorban is alkalmazott stratégiáinkat, hogy összhangba hozzuk őt kivetített elvárásainkkal. Ha kisgyermekként meg kellett dolgoznunk édesapánk figyelméért és szeretetéért, akkor nagy eséllyel most is ezt fogjuk tenni. De némasággal, sértődöttséggel és a vágyunk csökkenésével is büntethetjük a párunkat (apánk helyett).
A negyedik szakasz a projekció visszavonásának fájdalma. Rá kell jönnünk, hogy párunk tulajdonságai egyáltalán nem illeszkednek a fantáziánkban élő elvárásokhoz! A különbség ekkorra annyira nyilvánvaló, hogy lehetetlen lenne tagadni.
A projekció utolsó szakasza mindennek a tudatosítása. Ilyenkor az a nagy kérdés, hogyha a párom csalódást okozott nekem, szembe tudok-e azzal nézni, hogy saját magamban csalódtam? Fel tudom-e vállalni a felelősséget a kivetítésemért, önmagamért és a múltamért? Gyógyulni és növekedni kezdek, vagy visszalépek, szakítok és keresek egy következő kapcsolatot, anélkül, hogy rájöttem volna, mit is csinálok?

Árpád a szülei házasságának nyolcadik évében született, akkor, mikor a szüleinek már épp elege lett egymásból. A kisfiú születése ráadásul tragédiába fordult: édesanyja is, és ő is életveszélyes állapotba kerültek. Árpád édesapja akkor megfogadta: ha felesége gyermeket szül neki, örökre mellette marad. Kirótta magára az apaság árát.
A fogadalom terhét azóta is megkeseredve cipeli, továbbadva sajnos a boldogtalan párkapcsolat és apaság mintáját a fiának.
Ami a szülők között addig nem bukkant a felszínre, azt Árpád születése mind előhozta. Lett végre kézzelfogható oka és helyszíne a csatáknak - a gyereknevelés, azaz Árpád maga.
A szülők a kisfiú születése után külön szobába költöztek, megszűnt köztük a maradék intimitás is. Eltérő nézeteiket sosem tanulták meg egyeztetni, nem beszéltek meg semmit, külön világban és haragosan éltek egymás mellett. Az anya passzív agresszív eszköztára kevésbé volt feltűnő, de nagy rombolásokat végzett. A hangos, kemény, katona apa minden határozottságát a munkájába tette, míg otthon valójában tehetetlen volt.

Árpád felnőve apja hivatását választotta, és sok udvarlással töltött év után végül egy olyan társat választott, aki háziasnak látszott és családra vágyott (a projekció első szakasza). Három hónap alatt kiderült, hogy semmit sem tudnak megbeszélni, hogy nem működik köztük a valódi intimitás, homlokegyenest eltérő az értékrendjük és nem tudnak közös élményeket létrehozni. Harag, kölcsönös csalódottság és elhallgatás feszült közöttük (a projekció visszavonása). Árpád szakított, de egy hónapon belül kibékült a lánnyal, összeköltöztek és azonnal gyermeket akartak (a projekció megerősítése).  Kislányuk megszületése óta a helyzet csak elmérgesedett. A kicsi az anyjával alszik, Árpád kiszorult a hálószobából. Mindketten tehetetlenek, boldogtalanok, ingerültek. Semmi nem olyan, mint ahogy elképzelték (a projekció negyedik szakasza). Árpád minden energiáját a munkájába teszi.
Az utolsó fázis, a tudatosítás nem történt meg. Párjával egymást hibáztatják: „a másikkal semmiben nem lehet szót érteni, lehetetlen megpróbálni, úgyis csak veszekedés lesz belőle”. Árpád lojális maradt az apjától kapott néma üzenethez: “ha apa vagy, nem lehetsz boldog férfi”.