Az igazi túlélők mindig azok, akik már megtanultak túlélni. A rendkívüliség rendkívüli körülmények között születik, s aki a mélyből érkezett, arra nagyobb felhajtóerő hat, mint arra, aki mindig a felszínen sütkérezett.
A trauma egyik aspektusa, hogy az áldozat nem érti, miért történt, ami történt, és miért vele történt. A trauma irányt ad az életnek, és talán azok szenvednek egy életen át a traumától leginkább, akik nem értik meg a trauma jelentését. A trauma a világ kifordulása a tengelyéből. A trauma mindig igazságtalan. De a trauma nem tehető meg nem történtté. A trauma olyan, mint egy váltó az élet menetében. Hirtelen az élet irányt vált, és egész másfelé halad. Aki ezt nem érti meg, örök sóvárgás marad benne a „normális” élet után. Ha az élet örök tiltakozás és örök értetlenkedés, az élet boldogtalan lesz. Mert a traumatizált folyamatosan azt érzi majd, a saját élete helyett egy másikat kényszerül élni, amit ő nem akar, amitől szenved. Kizárja a traumát az identitásából. A trauma mindig azt a kérdést veti fel: hogyan lehet ezek után élni? A traumák utáni életre nincs szabály.
De az életet nem lehet a traumatizáltak zárt klubjában leélni. A terápiában az ember megérti, hogy a többiek nem kirekeszteni akarják értetlenségükkel, hanem számukra felfoghatatlan, ami az áldozatnak valóság. A traumatizált akkor tér vissza a világba, ha megérti, milyen küldetést, feladatot rótt rá a múltja.

A traumatizáltak igazságkeresése

A traumatizált akkor nyeri vissza önmagát, ha megtanul haragudni. Aki nem tud, nem mer haragudni, az valahol a lelke mélyén jogosnak tartja azt, ami vele történt.
Gyakori, hogy az áldozat mentséget keres üldözőjének, meg akarja érteni őt. Ettől nagyon nehéz megszabadulni. Sok, gyermekkorában meggyötört ember később igazolni próbálja szülei viselkedését. Arról szoktak győzködni, hogy szüleiket is meghatározta az ő múltjuk, azt hitték, jók cselekednek.
Én azt gondolom, egy terapeutának az a feladata, hogy többek között megtanítsa a traumatizáltat arra, hogy lázadjon, haragudjon, gyűlöljön. Csak ha képes erre, akkor nyeri vissza a szabadságát. Aki szabad, az megbékélhet. Egyszer talán, még egy magasabb érték nevében meg is bocsáthat. De ehhez először vissza kell szereznie emberi méltóságát is integritását.
Akit fojtogat a múlt emléke, aki rettegve ébred verejtékben úszva, attól nem hiteles sem a megbékélés, sem a megbocsátás. Először vissza kell szereznünk a hatalmat lelki birodalmunk felett, hogy aztán a győztesek jogát, a megbocsátást gyakorolhassuk.

A traumatizáltak sokszor igazságkeresővé válnak, mert sok áldozat nem bírja nézni mások áldozattá válását. Igazságot akarnak szolgáltatni, és ezért sokszor Don Quijote-i harcokba is belemennek. Úgy érzem, nem is bátorságról van itt szó, hanem kényszerről. Az igazságkeresés nem választás kérdése.
A traumából való meggyógyulás egyik útja, ha a traumatizált tovább foglalkozik a traumával, de nem úgy, mint vele történt fájdalmas emlékkel, hanem magasabb szinten. Sok traumatizált gyógyítani akar, vagy igazságot tenni.
A trauma ráirányítja az ember szemét a lét mélységeire. A szenvedés megnyomoríthat, de meg is válthat. A szenvedés az, ami igazán megkérdőjelezi, de ami igazán meg is mutatja a lét értelmét. A trauma földbe döngölhet, de elszánttá és szívóssá is tehet. A traumából való igazi gyógyulás útja, ha a traumának értelmet adunk. A trauma tanít meg igazán értékelni az Életet, a Tudást és a Szeretetet.