Megjelent a Nők vagyunk internetes oldalon (www.nokvagyunk.hu)

Az egészség és a függetlenség nagyon sok ember számára egyet jelent az elszigeteltséggel, a sebezhetőséggel, és az egyedülléttel. A betegség hatásos eszköz lehet ahhoz, hogy az ember olyan figyelemben részesüljön, amit egyébként nem kapna meg – valamiféle stratégiai eszközként még akár „vonzó” lehetőségnek is tűnhet. Vannak, akik azt hiszik, ha egyszer meggyógyulnak, örökre egészségesek maradnak, és nem várhatnak, nem kaphatnak többé támogatást. Ez a félelem is megbújhat a gyógyulásra való képtelenség mögött. Tévhit, hogy aki egészséges, attól elvárható, hogy megálljon a maga lábán…Általános az a hozzáállás, hogy az a gyógyult ember, aki teljes egészében felépült egy múltbéli sérülésből, vagy betegségből, és minden további problémának ellenállva folytatja majd az életét. De az igazság az, hogy akár meggyógyultunk, akár a gyógyulás folyamatában járunk, mindig igényelhetjük a szerető barátok és a család társaságát. A gyógyulás nem a szívünk szükségleteinek a megszűnését, hanem a szívhez vezető ajtót jelenti.

Az is tévedés, hogy minden betegség negativitás eredménye. Bár gondolataink erőteljesen befolyásolják elménk és testünk egészségét, és a gyógyuláshoz valóban elengedhetetlen, hogy leereszkedjünk belső világunk mélyére. De nem minden betegségnek negatív minta a gyökere, és a gyógyulás kudarca miatt nem mindig negatív múltbéli események, vagy a tudattalan mélyén eltemetett hiedelmek a hibásak. A betegség néha okok összessége, és lehetetlen egyetlen tényezőhöz kötni. Az élet nem ilyen egyszerű.
Néhány betegség például az agyonmérgezett környezetünk, baktériumok és vírusok miatt alakul ki. Mások kiküszöbölhetetlen genetikai tényezők miatt jelennek meg. És néhányuk lehet a spirituális útmutatás egy formája. Mialatt azért küzdünk, hogy fizikailag és spirituálisan is erősebbé váljunk, megfeledkezünk arról, hogy érzelmi utunk még viszonylag új dolog, és hogy fizikai testünk még mindig ki van téve környezetünk erőteljes befolyásának, és társadalmunk gyorsan változó mintáinak.
Nem kell mindig megfejtenünk, hogy mit tettünk a betegség „kiérdemléséért”. A gyógyulásunknak sem mindig feltétele, hogy megtaláljuk, mit tettünk rosszul. Le szabad tennünk azt a meggyőződésünket, hogy a múlt negatív eseményein való rágódás elősegíti a gyógyulásunkat.

Az utolsó téves hiedelem pedig az, hogy valódi változás nem lehetséges. Sajnos nem szeretjük a változást, és nem szeretünk változtatni. Azt szeretjük, ha minden a megszokott kerékvágásban halad – még akkor is, ha nehéz helyzetről van szó. Azt gondoljuk, hogy az ördög, melyet ismerünk, jobb, mint az ismeretlen. Azt javasolni az embernek, hogy menjen a változások elé, idézze meg a változás szeleit, hogy kihúzza hajóját a biztonságos kikötőből a hullámzó tengerre, épp olyan, mintha arra kérnénk, üldögéljen forró széndarabokon egész délután. Sajnos azonban a gyógyulás és a változás egyet jelent. Ugyanaz az energia alkotja mindkettőt, és nem törekedhetünk a gyógyulásra anélkül, hogy először szemügyre ne vennénk, milyen viselkedésmintákon és attitűdökön kell módosítanunk az életünkben. Ha pedig már azonosítottuk ezeket a tulajdonságokat, tennünk kell valamit velük. Ehhez viszont cselekednünk kell, a cselekvés pedig változást hoz.

A változás lehetetlenségét bizonygató mítosz génjeink mélységéig rögzült. Minden és mindenki támogatja ezt a mítoszt, mert semmivel sem akarunk jobban változtatni saját magunkon, mint amennyire hisszük, hogy mások meg tudnak változni. Még ha reménykedünk is abban, hogy valaki majd változtat ellenszenves tulajdonságain, abban már kételkedünk, hogy az átalakulást végre lehet-e hajtani.
Ahhoz, hogy természetünk legmélyéig megváltozhassunk, meg kell birkóznunk azokkal a tulajdonságainkkal, melyeket hajlamosabbak vagyunk inkább elfeledni. Gyakran egyáltalán nem vagyunk tudatában személyiségünk bizonyos részeinek; vagy azért, mert nem akarjuk megismerni őket, vagy azért, mert soha nem fordítottunk figyelmet árnyoldalunkra. Ez egyáltalán nem könnyű feladat. Nem szeretünk alámerülni sötét oldalunkban, és nem szeretjük félelmeinket és negatív vonásainkat felszínre hozni.
Önvizsgálódjunk és válaszoljuk meg a következő kérdéseket:
Többet gondolkozunk-e a változtatásról, mint amennyit a megvalósításért teszünk? A változást nyugtalanító, fáradtságos és lehangoló dologként képzeljük-e el, vagy kalandosnak és izgalmasnak? Azt gondoljuk, hogy a változás felborítja és a káosz földjévé teszi-e majd az életünket?

Ritkán gondoljuk, hogy önmagunk átformálása akár kaland is lehet. De miért is lenne az? A betegséget olyan szorosan összekapcsoljuk a félelemmel és a negatív mintákkal, hogy éppannyira megijeszt bennünket a gyógyulás, mint maga a betegség. Tudni azt, hogy milyen nagyon és milyen mélyen meg kellene változnunk, éppolyan félelmetes, mint amennyire igaz.