Megjelent a Nők vagyunk internetes oldalon (www.nokvagyunk.hu)

Akármilyen furcsán hangzik, de vannak olyan „mítoszaink”, melyek képesek lehetetlenné tenni a betegségből való gyógyulást. Hiedelem-mintáink néha erősebbek, mint optimista meggyőződéseink. Az egyik ilyen - rendszerint tudattalan - tévhitünk, hogy életünket a lelki sérüléseink határozzák meg. Természetesen lehetetlen, hogy a személyes történetünkben rejlő érzelmi sérülések ne befolyásolnak, ne hassák át testünket és vérünket.
Sok ember tartja azonban úgy, hogy élete pusztán pszichológiai sérülések gyűjteménye, és tehetetlennek érzik magukat ezekkel szemben. Egy traumatikus vagy tragikus élmény után hajlamosak minden új élményre az elszenvedett sérülés szemüvegén át tekinteni. Múltbéli tapasztalataikat vetítik mindenre, ami azóta történt az életükben. Minden embert, aki részévé válik az életüknek, figyelmeztetnek arra, hogy a múltban történt fájdalmas esemény miatt soha nem lesznek már ugyanazok. Életüket katasztrófák és kudarcok sorozataként írják le, melyen nem lehet változtatni, mert sérülést szenvedett múltjuk elrabolt tőlük minden pozitív lehetőséget. Bár ez egy szomorú, önkorlátozó és kishitű állapot, de vannak, akik mégis nagy hatalmat merítenek belőle, mert így „megengedhetik” maguknak a minimális elvárásokkal és korlátozott felelősséggel élt életet, folyamatos támogatást biztosítva maguknak. Sajnálkozva és keserűen beszélnek kreatív céljaikról, melyeket sem most, sem máskor nem tudnak megvalósítani. Olyan támogató rendszert keresnek, amely komfortzónát nyújt számukra, mert megértő marad lelki sebeiket illetően, és soha nem kívánja tőlük, hogy maguk mögött hagyják a sérülést. És mivel a sérült személyiségtől nem várnak el semmit, kudarcot sem vallhat soha.
Az évek múltával az ilyen emberek hozzászoknak ehhez a furcsa hatalomhoz és önvédelemhez, és még nehezebbnek találják a változást. Sajnos minél idősebbek leszünk, annál nehezebb felülkerekedni problémáinkon és új életszemléletet kialakítani. A lelki sebhez való ragaszkodás önmagunkra mért csapás, önostorozás, mert a tudat a gyengeségre fókuszál a felépülés helyett.
Tény, hogy nagyon nehéz megválni attól a hittől, hogy életünket lelki sebeink határozzák meg és fogják meghatározni mindig is. Ezt a mítoszt a „hasznossága” miatt különösen nehéz feladni, mert lehetővé teszi, hogy minden kudarcunk, vagy bármiféle teljesítményünk hiányáért másvalakit hibáztassunk. Ennek a szorításából csak egyféleképpen szabadulhatunk ki; ha nagyobb felelősséget vállalunk életünk minőségéért.
Ahelyett, hogy felsóhajtanánk, bárcsak többet tanultunk volna, iratkozzunk be egy tanfolyamra, vagy egy iskolába! Ahelyett, hogy sóvárognánk, bárcsak 25 kilóval kevesebbek lennénk, kezdjünk mozogni és változtassunk étrendünkön. Ahelyett, hogy munkahelyünkön elviselnénk mások önbecsülés-romboló viselkedését, menjünk el egy érdekérvényesítő, vagy pozitív kommunikáció tréningre.
Valójában mindegy, hogy hogyan, csak vegyük kézbe a sorsunk irányítását akkor is, ha nem látjuk azonnal az eredményét.
És most következzen néhány iránymutató kérdés az önvizsgálathoz:
Kifogásokat gyártunk arra vonatkozóan, hogy miért nem csinálunk több pozitív dolgot az életünkkel?
Lelki sebeinket másokéhoz méregetjük?
Nagyobb hatalmat érzünk magunkban ha úgy véljük, másoknál nagyobb lelki sérülést szenvedtünk el?

Egyetlen mítosz sem hajlandó küzdelem nélkül távozni, ám ha őszintén meg akarunk gyógyulni, nincs más választásunk, mint megvívni velük a csatát. Ha félünk az erőtől és a függetlenségtől, akkor nehéznek fogjuk találni, hogy megőrizzük, vagy helyreállítsuk egészségünket.