Az élet csoda. Azt hiszem, minden távozó idős ember tudja ezt. Akármilyen nehéz élete volt is valakinek, ha belül nem csordul túl a méreg és a gonoszság, akkor tudnia kell, az élet maga a csoda. Lüktető bizsergés, ami a bogarakban, a fákban, bennünk ott motoz, és akárhogy csúsztunk, másztunk, bukdácsoltunk, ezt kell, hogy érezzük. Káprázat. Igen, káprázat. Nem tudhatom persze, hogy akit a balsors egész életében üldöz, az így köszön-e el, de én kalapot emelek az élet előtt és odaát elhencegek vele. És, ha azok ott olyan lények, hogy van módjuk élni, hát én rábeszélem őket, próbálják meg. Nemcsak a saját sorsomra gondolok, hanem mindannyiunkéra. Ahogy tápászkodtunk, együtt mozdultunk, özönlöttünk bele a háborúba és ki onnét, fogcsikorgatva elkezdtük és újrakezdtük, és eufóriában nyargaltunk, belegázoltunk a pénzbe, és a nyáj most elveszetten csörömpöl, térdig jár a pénztengerben és hiába, még mindig szép, még így is szép. Káprázat az élet öregem.