Amikor a szeretet meghátrál a halál elől

Apám utolsó, elrongyolt, szenvedésteli életévében elvárta tőlem, hogy segítsem átjutni a túlsó partra. Minden teánál, amit vittem neki, megkérdezte: Benne van?
Végül csalódottan elfogadta: Szóval, cserbenhagytál… De az ember nem ölheti meg az apját. Vagy igen?
Közeli orvos barátom anyja súlyos beteg lett. A gyereke elmondta neki, hogy milyen sanyarú és reménytelen, kínokkal teli évek várnak rá. Kiderült, hogy a mama régóta számít erre, és összegyűjtött megfelelő adag altatót. Kérte. Odaadta, és elbúcsúztak. Este félóránként felhívta az anyját. Kétszer felvette. Harmadszorra nem. Reggelre már halott volt. Én tudtam minderről és helyeseltem, hogy a döntést a mamára bízta. De… De meglepett, hogy egyedül hagyta meghalni. Ennél többet kockáztathatott volna saját szakmai biztonsága védelmében.
A meghalás méltóságát különösen fontosnak tartom. Pető András főorvos gyakran mondogatta: nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a betegség.
A család a XX. Századra kidobta magából a halált: közönyös idegenek között, teljes emberi kiszolgáltatottságban és megalázottságban kell távoznunk ebből a világból…
A szeretetnek a halállal szemben is megtartó erejéről ír Duhamel Florentin Prunier balladája című költeményében. Egy anya húsz napon keresztül virraszt haldokló fia mellett, és saját életerőivel tartja őt életben:
S egy reggel, mikor elfáradt nagyon már
A húsz éjtől – hol töltötte, ki tudja? –
Lecsuklott egy parányit a feje,
Elszenderült egy egész kicsi percre;
S gyorsan meghalt Florentin Prunier,
Csöndesen halt meg, hogy föl ne riassza.
Igen, ez is létezik. Az ókori Egyiptomban volt egy olyan magas szintű beavatás, amikor a beavatandó személyből a hierophantesek (papok) kihúzták az úgynevezett asztráltestet és az ént, és átvitték szellemi szintre. De hogy meg ne haljon, saját életerőikkel tartották életben.
Egyszer ráordítottam anyámra apám súlyos betegségének idején: Miért nem hagyod meghalni? Mert láttam, éreztem, hogy ugyanezt csinálja.