A bennünk élő, sérült gyermek alapgondolatát nagyon szemléletesen fogalmazza meg Günter Grass a Bádogdob című regényében. Hőse, Oszkár hatéves korától nem növekszik tovább; Oszkár nem volt hajlandó magával vinni a testét.

A való életben mindenkiben ott rejtőzik egy kis Oszkár, aki észrevétlenül és elkeseredetten üldögél tudatunk egyik sarkában, és dobol. A kis ember kíméletlenül kidobolja a problémás témát a világba, ezért lelkünknek a megfelelő, (vagy nem megfelelő) helyén szentimentalizmust, könnyeket és meghatottságot érzünk – vagy éppen az ellentettjét; megmerevedést, megkeményedést és érzéketlenséget.Létezik tehát egy tudatos alak, akit magaddal viszel a felnőtt életbe, és létezik egy leszakadt alak, aki megrekedt valahol a gyerekkorban, és most vonakodik továbbmenni, és a rejtekhelyéről befolyásolja a tetteidet. Mert ez a kis alak tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzi magát, és ennek megfelelően cselekszik. És képes arra, hogy hátulról – tehát anélkül, hogy a tudat más részei észlelnék a jelenlétét – beleavatkozzon minden reakciónkba.
A kis alak ott ül a belső világodban, és uralkodik feletted. Gyermeki módon keresztülviszi akaratát, vagy nyafkasággal, vagy dacosan, a gyermekkori sémának megfelelően. „Ha nem kapok fagyit, akkor visszatartom a lélegzetemet addig, míg meg nem halok!”
Félre értés ne essék: nem csak a kisgyermek terrorizál téged, ez még menne valahogy, de te is terrorizálod a többieket (hiszen a gyermek a lényed része)!
Amíg nem tudod megvalósítani pl. a meghittségről alkotott elképzelésedet – ami tartósan nemigen sikerül -, akkor lehetséges, hogy az érzelmi terror eszközéhez nyúlsz. Zsarnokoskodsz a környezeted felett, akár egy gyermek. Ez talán ezzel a gyakori gondolatmenettel függ össze:
„Ha ti ilyen szívtelenek és gonoszak vagytok velem, akkor meghalok, és ti valamennyien a sírom körül álltok majd, és keservesen bánkódni fogtok. De akkor már késő lesz!”
Majd a gondolat a következőképp folytatódik: „De mielőtt meghalok, elmondom az egész világnak, hogy milyen igazságtalanok voltatok velem és mennyit kellett szenvednem.” És kiabálsz, ahogy csak egy hároméves gyerek torkán kifér.

Szeretnénk felsorolni ennek a kis alaknak néhány jellegzetességét.
Először is: amíg észrevétlenül szaladgálhat a lelkedben, amíg nem lépsz vele kapcsolatba, addig nem lesz képes arra, hogy tanuljon. Egész idő alatt megmarad a maga életkorában, és nem akar új ismereteket befogadni az életről és a világról. Ez azt jelenti, hogy reakcióit tekintve pl. örökre három éves marad, és örökre egy hároméves gyerekmódján befolyásolja a tetteidet.
Másodszor: te nem tudsz róla. Te és a környezeted csak a gyerekes és a felnőttkorhoz nem méltó viselkedésed révén veszik észre a jelenlétét. Ennek leggyakoribb formája, hogy szenvedéssel, vagy daccal reagálsz.
Harmadszor: nem csak egy ilyen személy létezhet, hanem adott esetben több is, akik különböző életkorokban kísértenek a lelkedben, és valamennyit meg kell látogatnod.
Negyedszer: egyedül nem találod meg őket. Ezen a síkon szükséged van egy emberre, akinek ez a foglalkozása, hogy ilyen kisgyermekekkel foglalkozzon, és aki ismeri a keresés alapelveit.

Amikor azt mondjuk, hogy a keresés visszavezet az egykori elszakadás színhelyére, akkor ez azt is jelenti, hogy teljes nagyságában megérzed az akkori fájdalmat – a sérülést, a szomorúságot, az egyedüllét érzését – és ezzel véget is vetsz neki. Csak a régi fájdalmon keresztül pillanthatod meg az akkori alakot, hiszen ő éppen azért született meg, mer akkoriban nem bírtad, vagy nem akartad megérezni a fájdalmat.
Minden elfojtásnak a mélyén az rejlik, hogy nem akarsz megélni egy érzést, ezért félreteszed. Az érzéseiddel együtt azonban személyiségednek egy részét is eltüntetted, mert az érzések mindig egy alakhoz kötődnek, nem lebegnek szabadon a térben. Ezért nem marad másválasztásod, minthogy száműzöd őket a tudatalattid kamráiba.
De miután ők ki akarnak lépni a fényre, olyan idegölő partizántevékenységet folytatnak, hogy ezzel meg arra szólítanak fel, téged, hogy „Gyere végre le, és nézd meg, hogy élek!”

A leszállás a mélybe, a kisgyermekhez nem jelenti azt, hogy azonnal minden rendben lesz, és valamennyi tüneted megszűnik, ha tudatod területére emeled a tudatalattid tartalmát. Ez nem igaz! Ha megismerkedtél a belő világodban lakó kis lénnyel, akkor fontos lépést tettél meg. De ez még nem elég.  A terápia mindig egy feltétlenül szükséges első lépés, hogy a benned rejtőző kisgyermek az életed során a későbbiekben elárulhassa titkait. A gyermek ugyanis nem tűnik el, csak azért mert felfedezted. De most már megtalálod hozzá az utat. És ez az „út” azt jelenti: újra és újra meglátogathatod, és az alakján keresztül megértheted a saját tetteidet.
Ha kapcsolatban állsz a gyermekkel, akkor kapcsolatban állsz érzéseiddel. Ezért ezeknek az érzéseknek nem kell többé uralkodniuk a tudatodon, és a tudatnak sem kell elnyomnia az érzéseket.